Egy kevés földrajz: Erdély, az egykor volt Transsylvania, Európa egyik legszebb és Svájchoz hasonlóan az egyik legegységesebb területe. A magyar krónikák szerint a honfoglaláskor Töhötöm népe szállta meg az  Erdélyi-medencét, melyet a Keleti-Kárpátok, a Déli-Kárpátok és az Erdélyi-szigethegység öveznek.

Egy kevés történelem: Erdély a magyar honfoglalások kora óta hosszú századokon át Magyarország szerves része volt, hovatartozását senki sem vitatta. Zaklatott története és az időközben felmerült kérdőjelek az ország kettő, majd három részre szakadásával kezdődtek és a mai napig sem született megnyugtató megoldás. Különösen az érthetetlen, hogy Trianont követően Erdélyt még alföldi területekkel is bővítették, így jelenlegi nagysága 103 000 négyzetkilométer. Székelyföldön viszont 100 emberből mindmáig csaknem 100 magyar!

Erdély fogalma
A Kárpát-medencébe betelepedő magyar törzsek az Alföldtől keletre fekvő erdőségeken túl lévő területeket erdőn túlinak vagy Erdőelvének nevezték, ebből alakult ki később az Erdély elnevezés. Erdély latin eredetű, később nemzetközivé vált neve, a Transsylvania értelme ugyanaz, mint a magyar elnevezésé. Az Erdély szóból alakult ki a terület román neve, az Ardeal. Az erdélyi szászok a Siebenbürgen elnevezést használják, amely feltehetően arra a hét szász várra (Kolozsvár, Szászsebes, Szeben, Medgyes, Segesvár, Brassó és Beszterce) utal, amelyet a 12. század elején emeltek.

A történelmi Erdély lényegesen kisebb területű volt, mint amit manapság Erdélynek szoktak nevezni. Eredetileg Erdélyen a minden oldalról hegyekkel körülvett Erdélyi-medencét értették, az úgynevezett Király-hágón túli területeket (56 ezer négyzetkilométer). (A Király-hágó a Nagyvárad és Kolozsvár között körülbelül félúton található, az Alföldet az Erdélyi-medencével összekötő hágó.) Az I. világháborút lezáró béke óta viszont a köznyelv Erdélynek nevezi a Magyarországtól Romániához csatolt terület egészét (103 ezer négyzetkilométer), amely az Erdélyi-medencén kívül magában foglalja az Alföld keleti szélét, azaz a Partiumot és az ettől délre fekvő Bánságot is.

 
Erdély az ókorban
Erdély területén az ókorban trák eredetű törzsek, a dákok éltek. A terület, amelyet uralmuk alatt tartottak, jóval nagyobb volt, mint Erdély, a legnagyobb dák király, Decebal idején (87–106) valószínűleg a Tiszától egészen a Dnyeszterig terjedt. A Dák Birodalom fővárosa Sarmizegetusa volt. A dákok hosszú időn keresztül komoly veszélyt jelentettek a Római Birodalomra, és csak a 2. század elején sikerült Traianus császárnak leigázni őket. Ezt követően egészen 271‑ig Erdély területe Dacia néven a Római Birodalom egyik tartománya lett. Bár Decebal és Traianus akkoriban ellentétes oldalon álltak, ma a román történelmi emlékezet mindkettejüket a románok ősének tekinti, és az erdélyi városokban gyakran találkozunk szobraikkal.

A római uralomnak számos emléke maradt fenn Erdélyben, de ezek látványosság szempontjából nem hasonlíthatók a Nyugat-Európában látható műemlékekhez. Dacia a Rómától egyik legtávolabbra fekvő provincia volt, ahol elsősorban védelmi célokat szolgáló katonai épületeket emeltek. Dacia provincia fővárosa, Ulpia Traiana Sarmizegetusa a korábbi dák fővároshoz közel épült fel (romjai a mai Vajdahunyadtól délre találhatók). A többi nagyobb római település helyén már a középkorban jelentős városok alakultak ki, például Kolozsvár (Napoca), Torda (Potaissa) vagy Gyulafehérvár (Apulum). A rómaiak kivonulásától egészen a magyar honfoglalásig terjedő időszakban, a népvándorlások forgatagában számos nép telepedett le hosszabb-rövidebb időre Erdély területén, többek között gótok, hunok, gepidák, avarok és szlávok is.

 
Erdély a középkorban (896-1526)
A magyar honfoglalás idején Erdély nagy része a bolgár birodalom egyik tartománya volt, lakossága elsősorban különböző délszláv törzsekből állhatott. Erdély nyugati részét két honfoglaló magyar törzs szállta meg, a Tisza felső vonalánál és a Szamos mentén Kende törzse, míg délen, a Maros völgyében Gyula törzse nyomult be. Az Erdélyben élő népeket a többi magyar területtől meglehetősen függetlenül irányították a Gyula nemzetségbeli vezérek (központjuk Gyulafehérvár volt), méghozzá erőteljesen bizánci orientációjú politika alapján (a gyulák a nyugati helyett a bizánci kereszténységet vették fel). Ezt a fejlődési irányt Szent István szakította félbe, aki német lovagokból álló hadseregével megszállta Erdélyt, megdöntötte a gyulák uralmát, és a nyugati kereszténység irányába indította el ennek az országrésznek a fejlődését is (bár a bizánci jelleg az Erdélyben élő ortodox vallású népcsoportokon keresztül tovább élt).

A románok megjelenése
Bár Anonymus említi, hogy a magyarok megjelenésekor már éltek vlahok (azaz románok) Erdély területén, nagyobb számban valószínűleg csak a 12. század második felében tűntek fel, elsősorban a Fogarasi-havasok vidékén és a Fogarastól nyugatra eső határszéli területeken (Hunyad, Temes és Krassó vármegyék területén). A 14. század elején, a főleg Moldva irányából érkező románok már Erdély északi és nyugati területein is megjelentek (Máramaros, Bihar, Szilágy és Kolozs megyék területén). A román pásztorok állattenyésztő nomád életmódjuk következtében elsősorban a magyarok által gyérebben lakott hegyvidéki területeken telepedtek le. Általában nem hoztak létre saját településeket, hanem a már meglévő, esetleg elnéptelenedő magyar vagy szász falvakba költöztek be. Elkülönültségüket fokozta, hogy Erdély többi népétől eltérően görögkeleti, ortodox vallásúak voltak.

A románok vezetőik, a kenézek irányítása alatt érkeztek és telepedtek le. A kenézek többsége később magyar nemességet kapott, felvette a katolikus vallást és lassan elmagyarosodott. Bár az erdélyi román társadalmon belül nem alakult ki a feudális társadalmakra általában jellemző valamennyi osztály (nemesség, jobbágyság, polgárság), a későbbi évszázadok során – a jobbágyokon kívül – mégis megjelent egy viszonylag erős polgári-értelmiségi réteg is.

Erdély a Magyar Királyságban 
Az állami közigazgatás megszervezésével Erdély nyugati részén hét vármegye jött létre: Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Küküllő, Fehér és Hunyad. A magyar királyok az ország keleti határainak védelme céljából a határ menti vidékekre székelyeket és szászokat telepítettek, és ezeken a területeken a vármegyerendszertől eltérő közigazgatást alakítottak ki. A nagyfokú önkormányzattal és gazdasági kiváltságokkal rendelkező székely és szász székek a feudális magyar királyság különleges jogállású területei voltak. A valamennyien polgárnak minősülő szászok iparral és kereskedelemmel foglalkoztak, és fejlett városi kultúrát honosítottak meg Magyarországon. Ezzel szemben a székelyek mind nemesek voltak, akik adómentességet élveztek, viszont a király hívására hadba kellett vonulniuk. A katolikus egyház is kiépítette a szervezetét, Gyulafehérvár központtal erdélyi püspökséget szervezett, az Alföld keleti részén a váradi püspökség, a Temesköz területén pedig a csanádi püspökség jött létre.

Erdély a török hódoltság koráig a Magyar Királyság szerves része volt, azon belül azonban bizonyos fokú különállással rendelkezett. Az erdélyi területeknek a központtól való nagy távolsága önálló közigazgatási egység kialakulását tette szükségessé Erdélyi Vajdaság néven. A különálló közigazgatás azonban nem valamiféle önkormányzatiságot jelentett, hiszen a terület irányítását ellátó vajda a központi királyi hatalmat képviselte. A 13. század végén Kán László lett az erdélyi vajda, akinek idején Erdély – a „kiskirályok” hatalma alá tartozó más magyar területekhez hasonlóan – szinte önálló országként működött.

Az Árpád-házi királyok uralkodása alatt Erdély területét gyakran érte támadás kelet felől. A kunok többször betörtek Erdélybe, és súlyos pusztításokat okoztak. Szent László királynak a kunok felett aratott győzelmeiről a néphagyományban számos legenda maradt fenn. Az 1241-ben bekövetkező tatárjáráskor – az ország többi részéhez hasonlóan – Erdély lakosságának jelentős része elpusztult, egyes területek lakatlanná váltak.

A 14. századtól kezdődően, különösen az Anjou királyok és Zsigmond uralkodása idején Erdély Magyarország többi részével együtt rohamosan fejlődött. Megerősödött a kézművesipar, és az erdélyi szász városok a térség kereskedelmi központjaivá nőtték ki magukat. Az erdélyi arany- és sóbányászat európai jelentőségre tett szert, hatalmas jövedelemhez juttatva a magyar királyokat. (A korabeli Európa aranytermelésének kétharmada Erdélyből származott.) A békés fejlődés hatására a kulturális, tudományos és a művészeti élet is virágzásnak indult.

A 14. század végétől kezdve azonban Erdély életét egyre inkább a török elleni küzdelem kezdte meghatározni. A török seregek számos esetben törtek be Erdélybe, pusztították a lakosságot (elsősorban a folyóvölgyekben élő magyarokat és a gazdag szász városok lakóit), és hatalmas hadizsákmánnyal távoztak. Ebben a korszakban épültek fel – elsősorban a szász területeken – a védőfallal körülvett erődtemplomok.

A három erdélyi nemzet
1437-ben Budai Nagy Antal vezetésével parasztfelkelés tört ki Erdélyben. A jobbágyok többek közt terheik csökkentését és a szabad költözködés jogát követelték a vármegyei nemességtől. A parasztoknak kezdetben sikerült komoly engedményeket kicsikarniuk, de a nemesség hamarosan szövetséget kötött Erdély másik két kiváltságos rétegével, a szászokkal és a székelyekkel, és a felkelést leverték. A román történetírás a felkelést a társadalmi és nemzeti elnyomás alatt szenvedő románság magyar uralkodó osztállyal szemben vívott küzdelmének tekinti. (Az elmélet annyiban nem felel meg a valóságnak, hogy a felkelésben részt vevő jobbágyok között vegyesen voltak magyarok és románok, akiknek a célja a jobbágyok érdekeinek megvédése volt a földbirtokosokkal szemben, nemzetiségi származásra való tekintet nélkül.) Az egyre erősödő török fenyegetés és a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés hatására a magyar nemesség, a székelyek és a szászok, a „három erdélyi nemzet” formálisan is szövetséget kötöttek egymással. A kápolnai unió néven ismertté vált szövetség Mátyás király központosítási törekvéseivel szemben is igyekezett fellépni, majd a későbbiek során az önálló Erdélyi Fejedelemség kialakulásának az alapját jelentette.

A románok az erdélyi rendi társadalomban nem alkottak „negyedik nemzetet”, amely a későbbi évszázadok során a románokban a súlyos jogfosztottság érzetét keltette. A románok kiszorulásának az erdélyi nemzetek sorából egyébként nem etnikai okai voltak, hanem az, hogy akkoriban Erdélyben a „nemzet” fogalmán a feudális előjogokkal rendelkező, területi alapon szerveződő rendi csoportokat értették. A románság pedig nem rendelkezett külön nemesi osztállyal, hiszen a román származású nemesség a magyar nemesség részét képezte.

Erdélyi körutazások magyar idegenvezetővel! Keresse irodánkat! Goldenway Utazási Iroda már 25 éve!